Az Alvilág alja

•augusztus 28, 2007 • Az Alvilág alja bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

bgcover

Nőiesen bevallom, első találkozásom Minekura Kazuyaval nem volt zökkenőmentes. Barátosnékkal közös animezesek alkalmával ugyanis az én szemem rendszerint az ő Saiyuki című mangajaból készült anime alkalmával döntött a pihenő mellett. Úgy látszik, annak eleddig még nem sikerült lekötnie (talán majd a Saiyuki MANGA), pedig igazán vonzza a szemet ez az egyedi és átlagos, standard anime/manga grafikának egyáltalán nem nevezhető stílus, dizájn…

Minekura egyedi. Persze nyilvánvalóan minden mangaka egyedi a maga módján, de neki ez valahogy különösen sikerült. Az ő grafikája azonban az a grafika, ami objektíven szólva is minimum randa. Szögletes vonalak (mintha a keze képtelen lenne – nagyjából – egyenes komponensekből képezni az alakokat), az árnyékolás jóformán mellőzése. A karakterek pedig mindenképpen naturalisztikusak. Neki aztán nincsenek izombishijei – mindnek vékony, bordamutogatós a tetsfelépítése. A nőknek szintúgy. Nem idealizál, nem a tökéletes férfi-, ill. női testformát mutatja meg. A tartásuk is minimum furának tűnik: férfi karakterek art szintű egész alakos képeinél speciel a kidobott csípő és a kicsit hajlott tartás elengedhetetlen. Ahogy általában az eléggé az áll szintjére csúsztatott szájból lógó cigi is. Hogy a láncdohányosságnak köszönhető – e, nem tudom, de egy igazán jóképű karakter alig ficcen be, ha ő rajzolja. (Mert fangörlködhetünk, hogy milyen dögös Sanzo pl. a Saiyukiból, azt azért nem lehet rá mondani, hogy szép vagy jóképű lenne.) Ugyanis az arcai sem különösebben szemetgyönyörködtetőek a szó hagyományos értelmében: a részek az orr kivételével (szemek, száj) eléggé ki vannak csúsztatva az arcvonalakhoz, a szimatrendszer látható központja meg elvétve látható (rendszerint profilból és félprofilból). Mindezek ellenére (vagy éppen mindezek miatt?) én szívesen nézegetem a képeit – főleg, ha Artbook képekről van szó, mert a mangaiban hajlamos dolgokat elnagyolni (nincs szeme a kisebb formátumban ábrázolt vagy csak tömegszerepet betöltő szereplőknek, a képkockák pedig időnként amúgyis igen szellősen vannak elrendezve egy adott oldalon, hogy azért olyan sok ne legyen
belőlük). Az egyediség viszont még mindig megér egy misét, szerény véleményem szerint érdemes sasolgatni.

Az általános Minekura grafikai bevezető után pedig lássuk is a medvét – avagy szóban forgó rajzolónk Bus Gamer című mangajat. Mert egyedi grafika mellé ugye egyedi történet dukál – na. Mondjuk úgy, hogy a Wild Adapter után – mellett (még csak 2 kötetet olvastam belőle, addig meg, amíg be nem fejeztem, arról talán még nem nyilatkoznék) semmi újat nem hozott a nap alá – hacsak a csalódás nem számít annak. Szó se róla, nagyon tökös tud lenni egy olyan sztori, ami a gengszter világban játszódik gyakorlatilag, három fiatal srác főszereplésével, akik közül kettő legalább úgy üt-vág, mint a Svarci – Sztalóne – Vandam triumvirátus, és akik egy veszélyes (milyen más legyen) játékot űznek. Nevezetesen: Toki, Nobu és Kazuo az AAA (vagyis Anonymus hármas) csapatot képezik a Business Game nevezetű, tehetős üzletemberek unaloműzőjében. A szabályok egyszerűek: két csapat vívja a meccset egymással mindig. Mindkét csapat egy – egy céget képvisel, melyeknek bizalmas infóival megpakolt adathordzót kapnak. Pontosabban csak az egyik csapat – a másiknak ezt a hordozót kell megszerezni adott időn belül. Ha nem sikerül, a védelmi csapat nyer, ha viszont igen, akkor nem firtatjuk, hogy mi az ábra. Főleg, hogy akkor mi lesz a védelmi csapat cégével, ha a támadó kezébe kerül az adathordozó lemez. Azonban ez nem csak a cégeknek jelent hasznot (már az unaloműzés mellett), de a csapattag ifjoncoknak is: nem folyik a lé, ha nem győz a csapat. És a pénzpatak nem is olyan vékonyan csörgedez… Érthető hát, hogy hőseink még akkor sem szállnak ki (igaz, nem is tudnak), mikor már rájönnek, akár az életük is lehet a tét. (Drágán add az életed! – hogy már teljes legyen az akciófíling.) És mivel a halált csak egy módon lehet elkerüni, győzniük kell – mindig…

Nos, ez idáig még akár jól is hangozhatna. DE a kliséktől nem menekülünk. A főszereplő triumvirátus felosztása ugyanis amolyan tipikus akció sztoris: van két nehéz fiú nehéz múlttal. Az egyik amolyan szótlan, “egyedül is fasza gyerek vagyok” harcos, a másik egy nagyszájú amorózó, akinek mindig más nő ébred az ágyában. A harmadik tag pedig az ügyeletes humorzsák, amolyan kis computer geek (imádom a szót, olyan találó XD), aki ugyan műszaki zseni, de ha nincsenek a többiek, akkor még Bill Gates sem menti meg. Kivágós sablonok mind. Na, nem mintha a főbb mellékszereplők olyan színesek lennének (és nem csak a manga, mint olyan, alapvető sajátossága miatt látom őket fekete-fehérben)… Ott a keményzsaru nőci a háttérben (“valakivel ez még kavarni fog” – felhő közeleg, ahogy elnézem), meg persze a nagy rivális csapat, akik szintén nagyon kemény legények, és igazából nem is értem, miből gondolhatom azt, hogy a folytatásban élet – halál meccsre hívnák ki az AAA csapatot…

Közben pedig felmerülhet a kérdés, mért csak spekulálgatok itt, ha már arról van szó, hogy elolvastam a mangat. Mert bizony elolvastam mind a 238 oldalát a Bus Gamer – 1999-2001 The Pilot Edition című Minekura – műnek. És bár semmi olyat nem találtam a borítón, hogy első kötet, ha hinni lehet a mangaka utószavának, ő bizony egyszer még folytatná/befejezné a történetet. Ami nagyon nem ártana, ugyanis ez a manga jelenleg nem szól többről, mint amit eleddig leírtam. Ha valaki ezt képekben szeretné látni, akkor annak melegen ajánlom elolvasásra – ha viszont megelégszik az én soraimmal, akkor ámen. Ugyanis csak csendben és halkan megjegyezném: az ominózus kötet 2001-gyel lett teljes, és most 2007-et írunk. Ennyit a folytatásról.

Egy szó, mint ezer: ha az ember “alvilági” mangat szeretne olvasni Minekura tollából, akkor annak már inkább a Wild Adaptert ajánlanám. Persze az okom igencsak költői: az még fut, és talán a végét is megéljük. A mangaka gengsztervilági sablonjai pedig remekül működnek ott is. Egyediségről ugyan csak a grafika esetében beszélhetünk még mindig, de azt hiszem, elsőre az talán eléggé szokatlan lehet ahhoz, hogy a sztori átlagos volta már fel se tűnjön. Egy biztos: Minekura Kazuya aztán alaposan beleáshatta magát az alvilág témákörébe, jó mélyre merülve abban, de azért reméljük,
vezet még feljebb is az az út. Már ami a storylinet illeti.

bg1bg2bg3

Reklámok

You Higuri: Boyfriend

•május 26, 2007 • You Higuri: Boyfriend bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Egyik kedvenc mangakam röpke szösszenetével lepett meg a napokban egy barátnőm, amit én rögtön rám nem (annyira) jellemző fangörlsikolyokkal nyugtáztam. Aztán akcióba lépett a poéngyilkos énem: alig fél óra alatt végeztem vele, pedig becsületemre legyen mondva, jó szokásomhoz híven elmerengtem egy – két képen…
És hogy mit kaptam ez alatt a fél óra alatt? (Mert bizony kaptam – a Boyfriend című szösszenetre ugyanis aztán igazán nem lehet rásütni, hogy időrablás lenne.) Egy kedves, aranyos, szívmelengető shounen ai – történetet (akárki akármit mond, én igenis használom ezt a szót: muszáj megkülönböztetnem a fiúszerelmet feldolgozó történetek fokozatait), a Higuri senseitől már megszokott bájos grafikával…
Két kisfiúval (na, igen, BL – jellemző: felmerül az ember leányában a kérdés: hol lehet az a párhuzamos világ, ahol az egyfőre jutó bishik száma ilyen magas, és nincsen nő? Csak mert, ha valaki szól, én átköltözöm oda… ) kezdődik a történet: el kell válniuk egymástól, és a kicsi bizony istenesen bömböl is emiatt, dehát a szülő nagy úr. Azért megegyeznek a kiskölykök: találkoznak ők még! El is telik nem kevés idő, a skacok felnőnek. És betartatik az egymásnak tett ígéret: megtörténik a találkozás. Ami nem kis meglepetést tartogat a mi szőke bishikénknek: a kis fekete bömbölőgép (igen, ő volt a sztori elején a hisztizsák és nyafimágus) valami olyan, de olyan, de olyan bishi lett, hogy még az ember haja is égnek meredezik tőle. Ám Hiro chan (a mi szöszkénk) nem esik hasra tőle. Persze jó ukéhez híven nem is éppen ellenkezik mikor Kaede (a fekete herceg sportkocsiban) elragadja, és italozni viszi. A tipikus nyiff-nyaff ukehápogás, mint már említettem volt, elmaradhatatlan (bámulatos milyen szerepváltozásokat tud kieszközölni embereknél 10 év…), na meg a nagy para (“Úristen, az egykori legjobb barátom belémesett!” – na, nem mintha lenne min meglepődni miután az embert egy rózsacsokorral köszöntik, dehát a jó öreg uke – logika, ugyebár…), és Kaede rövid úton magára marad a kis privát szobácskában. Kaede, aki Japán első számú popcsillaga bandájával, a Nebulával. Igaz, Kairi néven és női ruhába bújva, de mégiscsak megadatott neki minden – kivéve Hiro chant. Nadehát, ami késik, nem múlik, és lévén a történet one shot, nem is kell erre sokat várni… (Persze odáig még lesz egy konfliktus egy ádáz paparazzoval, aki minden áron kompromitáló felvételeket akar készíteni Kairi/Kaederől, akit egy ország hisz nőnek, de ezt az akadályt is le lehet győzni. Hiszen szerelem mindenekfelett!)
A sztori egyszerű, de nagyszerű, az a tipikus cuki, tiszavirágszárú shounen ai. Nem egy világmegváltó újdonság, de azért van benne eredetiség is. A crossdressek nagy rajongójaként nekem kimondottan tetszett ez a némileg újabb típusú kontextus (női ruhát ölteni, hátha így belénk szeret életünk szerelme – de még ezt is fokozzuk egy kis hírnévvel és azzal, hogy idollá nőjük ki magunkat), de azért túl sokat nem tett hozzá az életemhez. Röpke lélekemelőnek tökéletes, de még csak azt sem tudom mondani, hogy akár grafikai téren maradandó nyomokat hagyott bennem. A senseinek voltak már szebb művei is (Cantarella, hörr – hörr), szebb karakterei is (Laures a Seimadenből, hörr – hörr), jobb sztorijai is (Seimanden ÉS Cantarella, hörr – hörr – és higgye el nekem mindenki, hogy nem csak ezt a kettőt ismerem tőle!), a Boyfriend mégis a helyén van. Szerintem érdemes gépen/CDn/DVDn tárolni, és egy romantikára éhes estén előhúzni, átnyálazni (ezt a hardcore shounen ai – közönség nyugodtan veheti szó szerint, úgyis ezt fogja tenni 😉 )… Persze leginkább valami édesség kíséretében. A hatás maximális lesz. Igaz, csupán fél óra a szavatosság…

Mein Kampf mit der Shounen Fight

•május 8, 2007 • 1 hozzászólás

Életem első conján nagy érdeklődéssel figyeltem a cosplayeseket. A sokszínű jelmezes felvonulás teljesen elbűvölt – még szép, hogy a következő con alkalmával már én is részese akartam lenni. Csak egy valami zavart: a felvonulók felét nem ismertem fel. No, nem azért mert rossz lett volna a jelmezük. Az ok igen plátói volt: olyan animet választottak jelmezforrásnak, amihez nekem még nem volt szerencsém. Ám sokat nem kellett nyomoznom: egyik barátnőm húga rögtön felvilágosított, hogy a Naruto című animeről van szó… Akkor 5 percig érdekelt is a dolog, aztán megfeledkeztem róla. Egy évvel később pedig megint felkaptam a fejem, és úgy döntöttem, adok neki egy dobást. Végtére is ki ne lenne kíváncsi a főként tinédzser – körökben oly hatalmas népszerűségnek örvendő (megkockáztatom: legismertebb, legkedvencebb) sorozatra…

A kérdés tehát adott: ki kell derítenem, mi lehet ennek a nagyvolumenű rajongásnak a titka, az oka. Szerencsém van: egyik barátnőm éppen mostanában zúgott bele a sorozatba, nála bele tudok lesni. Aztán kezdeti lelkesedésem burjánzó szavarcskái elemi erővel és döbbenetes hirtelenséggel törnek le: MI VAN???!!! Ez a kérdés fogalmazódik meg bennem így, nyomtatott nagybetűkkel… Mert amit látok, az egy idegesítően vigyorgó (kedvem lenne acélbetétessel a képébe taposni) kiskölyök. Ő a főszereplő. Ő Naruto. Így már rögtön tudom, gondjaim lesznek nekem ezzel a műsorral… És ebben a kijelentésben nem is kell csalódnom. Az első rész lement, és semmi vászizdász. Nincs benne semmi, ami megfogná az embert. A kölyök vigyorgása az, ami egyes egyedül kísért (jóslat: a rémálom garantálva… :S ). De ne ítéljük el rögtön a dolgot, elvégre a nagy kedvencek némelyike is nehezen indult, ld. Paradise Kiss. Jön is a következő rész, és nem kell csalódnom – már ami a kötelező fanszervízelemeket illeti. Láthatunk itt tündi – bündi, rózsaszínloboncos kisleánykát, durci, ám a bishipotenciált magában hordozó fiúcskát (kár, hogy én azt már nem várom meg, hogy felnőjön a történetben), megvan a kötelező boy’s love klisé is (első csók – lelki dobhártyám már szakad is bele a fangörl – sikolyokba), és már az is rögtön egyértelművé válik, hogy mi várható: dráma, dráma, dráma. Megint csak az álatalam ebben a cikkben oly annyira kedvelt és sokat használt szóval kell kezdenem: KÁR, hogy nem az a jófajta dráőma, hanem csak tini szerelmi szappanopera várható… Legalábbis az első jelenetek ezt predesztinálják. Mint megtudom, lesz itt más egyéb is: a kis bishipalánta Sasuke kun majd szolgáltat a testvérdrámával. De persze ez nem változtat a fő vonalon: Sakura chan (a kis sakura pink tündérke) kb. 5 percenként igyekszik tudatosítani bennem, hogy az ő fejecskéjében bizony más gondolta nem igazán ébredezik azon kívül, hogy “Sasuke kunt, nekem, most!” Ám jó, legyen. Inkább ő legyen meg a kiscsajnak, mint a nyamvadt módon próbálkozó kis vigyori… Nade emelkedjünk túl ezen is: mert hohó, csodák csodája, ím egy szimpatikus szereplő! Kakashi sensei a láthatáron! Végre valaki, akinek remek és ötletes a dizájnja (najó, azért dícsérjük Sakurát is egy kicsit a megjelenéséhez illő névválasztás miatt…), és még szerethető – nevethető karakter is. De ahhoz, hogy egymaga elvigye hátán a sorozatot, kevés. Nekem legalábbis. Persze az alapvető probléma egészen nyilvánvalóan az, hogy én másra számítottam. Ha már shounen fight, legyen benne harc, ami van is, de azt kell mondjam, ez nem az az áldozatos, drámai típus, amit pedig én annyira szeretek. Ha elfelejtjük a Zabuzás részeket. Azok jelentik ugyanis a fényt a Naruto – éjszakában. Kár, hogy nem csupán belőlük áll a sorozat, és kár, hogy ott van még több, mint száz, semmitmondónak ígérkező rész. Azért mondom, hogy ígérkeznek, mert vannak ugyan, de nekem személyes tapasztalatom már biztosan nem fog fűződni hozzájuk. Ennyi elég volt, köszönöm szépen.

Azért azt még szeretném hozzáfűzni, hogy tökéletesen tisztában vagyok azzal, miért szereti az, aki szereti és én miért nem. A célközönség (mint azt már említettem) tinédzserekből áll. Az ő gondjaik, problémáik, mindennapjaik állnak a középpontban, a vérbeli harcos nindzsává (sajnos a Naruto – zsargonnal nem vagyok tisztában, gomen) érés útján haladva. Annak, aki azonosulni tud ezzel, aki maga is átéli ezeket a dolgokat a saját kis életében, vagy annak, aki megmarad valahol a lelke mélyén örök gyereknek, mindez szép, kedves, aranyos és bájos. A bunyókkal együtt. Én még csak a gyerekeket sem igazán szeretem: nem értek hozzájuk, nem tudok velük mit kezdeni. Ahogy a Narutoval sem. Meghagyom annak, akinek asztala az ilyen, én pedig harcolok tovább a Bleachcsel. Szintén shounen fight, és már egészen nekem való. Talán mert nincs benne tini szerelmi dráma (najó, Inoue ott van, de azt a pár hüpp – hüppöt és titokban elrebegett “Ichigo”t megbocsátjuk neki), talán mert ezek a gimnazisták már szinte felnőttek (vagy legalábbis annak néznek ki). De az is lehet, hogy csupán csak Zaraki Kenpachi shinigami taicho pszichopata vámpírvigyora csábított el ennyire… Nem tudom, de nem is érdekes. Mert ez már egy más történet, melynek elbeszélésére más alkalommal kerül sor… Az én harcom a Narutoval pedig bevégeztetett.

Bakker, ezek a fejek ott lent… Már viszket a bakancsom talpa… :P

Édeni Csók, avagy egy újabb BitterSweet Symphony

•május 7, 2007 • Édeni Csók, avagy egy újabb BitterSweet Symphony bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Yazawa Ai sensei munkáihoz valahogy mindig örömmel vegyes izgalommal nyúlok: tudom, hogy a szemem most fürdeni fog a mindenféle grafikai földi jóban, agyacskám meg bőszen kattogni kezd majd a cosplay- és/vagy civilruci-terveken. Mert ennek a mangakanak nagyon egyedi stílusa van. Főleg, ami a karakterdizájnt illeti. Az igazat megvallva nem is értem, eddig miért nem állt divattervezőnek… (Bár valószínűleg ő is érezheti, h milyen képességei lennének divatdiktátorként, ha már saját magáról nevezi el a későbbiekben tárgyalt mangaban/animeben szereplő ruhaipari sulit.) Bár az sem elhanyagolható tényező, hogy (elnézve a tendenciáit) valószínűleg csak a punkok vagy a goth (gosz) loli (loli)k öltözködnének a Yazawa Lookból.

Nade lépjünk túl az egyedi tervezésű göncökön, amikben a karakterek pompáznak (hogy aztán majd egy éles kanyarral ugyanide térhessünk vissza), mert a grafikának nem csak ez az előnye. Sőt, számomra inkább az, hogy pontosan azt kapom, amit látok, a történetvezetés szempontjából is: egy kis szelet életet. Tény, hogy ennyire elnyújtott és vékony alakok nem mászkálnak nemhogy szerény fővárosunk, de más metropoliszok utcáin sem, ám az arcok és arckifejezések, a mozdulatok, a kézfejek, a ruharedők, a hajszálak mind- mind esztétikai gyönyört nyújtva életszerűen stilizáltak. Káprázat! Számomra kicsit túlnő a mangastílus megszokott formáin, keretein, és kicsit közelít az életszerű portrék felé. Csakúgy, mint a sztorik. Bár Yazawa minden egyes mangajaban hozza a saját műfajában (=shojou, vagyis lányoknak készült manga) megszokott alapszitukat, valahol túl is lép rajtuk. A kezdet a szokásos: mintha egy aranyos, könnyed kis romantikus vígjátékot (made by Hollywood) kezdenék olvasni képregény formátumban… …Aztán jön a BAMM! Egy éles koppanás: a pofám a padlón landolt. Döbbenek, és nem kicsit. És aztán jön az érzés, ami annyira idegen, amit nem szokhattam meg a többi “romantikus vígjátéknál”: az a kis szívszorulás. A történet végére érzem, ez így volt jó, ez így volt helyes. DE a végletekig idealista és romantikus énem csak nem hagy nyogudni: nem jó ez így, másképp kellett volna történnie… És akkor ráadásként megszólal bennem egy vékony kis hangocska (skizofrenitás rulz XD): nem ismerős ez az érzés, ez a mondat valahonnan? De igen, az. Túl sokszor éreztem már korábban. Méghozzá a való életben, ahol semmi sem valamiféle ideális szabályt követve alakul úgy, hogy mindenkinek, vagy éppen az általad követett “főhősnek” jó legyen… Az Élet egy keserédes szimfónia: hullámvasút, ahol egyszer fent, egyszer lent kell megállnod a helyed, ahol a találkozások és elválások útját kell bejárnod, és ahol az érzelmek tengerén való hánykódást nem tudod elkerülni. (Nyálas egy szöveg, mi? XD De azért gondolj csak utána… 😉 ) És ugyanezt a story linet követik Yazawa sensei művei is…

Köztük pedig a Paradise Kiss, amit csupán egy okból emelnék ki: ez az első Yazawa – manga, amire belőle készült anime miatt kaptam fel a fejem. Ugyanis az anime maga olyannyira jó lett, hogy rögtön be is került az örök kedvencek sorába, mondhatni Örökös Tag lett az én kis személyes Anime Nemzetimben. Ez persze egy olyan szubjektív kijelentés, amit nem ártana rögtön alá is támasztani néhány érvvel…

Előszöris, nézzük a grafikát: félreismerhetetlenül Yazawa. Ami már előny, hiszen sajnos volt már részem csalódásban azért, mert egy általam nagyon kedvelt és csodált manga grafikája alig köszönőviszonyban volt a belőle készült animeével… (Ld. Angel Sanctuary – tömören és röviden az OVA tré lett.) Persze, itt is egyértelműek és jól láthatóak a különbségek a grafikában, de ez inkább pozitívum: a figurák ugyanis nem annyira elnyújtottak, ebből kifolyólag pedig jóval élethűbbek lettek, mint a mangaban. A színek meseszépek és élénkek – vagyis olyanok, amilyennek egy divatvilágba kalauzoló animeben lenniük kell: kifutóra valók. Ami viszont negatívum, hogy olykor – olykor erősen spóroltak a rajzolással: állóképeket látunk jó pár percig, persze mennek közben a hangeffektek, de no karakter a képernyőn… Megintcsak egyedi fűszerezés, de felesleges, és kissé elvkedvtelenítő hatása lehet.

Nem így a történetnek. Nem vettek el semmit a lényegből, megmaradt annak, aminek Yazawa alkotta a mangajaban, és így valóban egyszerű, de nagyszerű is lett. Az alapszitu egy klisészerű Hamupipőke – sztori: az átlagos, nem éppen éltanuló és minden tökéletességtől mentes diáklány sétálgat az utcán (a Zabhegyezőt olvasgatva! – ez külön bónuszpontot ér), amikor derült égből lecsap rá (a jó tündér keresztmami helyett) egy punk és egy transzvesztita. Innentől kezdve akár egy rémmese is lehetne, de nem lesz az: a punk(polgári nevén Arashi) és a transzi (alias “Isabella”) egy elengedhetetlen japán kellékkel, egy tündi-bündi kis rózsaszín gótlolival (=Miwako) kiegészülve szeretnének hercegnőt faragni (egészen pontosabban kis ruhaipari egyletük modeljének szánják) a mi egyszerű főhősnőnkből (=Yukari – hogy akkor már az ő neve is elhangozzon). Persze ez nem olyan könnyű, ha egy dacos, útját kereső tinédzserről van szó… De aggodalomra semmi ok, mert ekkor jön krach, vagyis a kékhajú herceg vadiúj cabrión, aki nem más, mint a furcsa kis társaság divattervezője. George (= Mr Prince Charming) pedig nem hagyja annyiban a dolgot: kell neki a modell, és az ilyen (fangörl – és bishire éhes sikolyoktól kísért) hapsik még szép, hogy megszerzik, amit akarnak. Yukari sem lesz rest rövid időn belül a karjaiba omlani, és a történet (ami addig szépen lassan hömpölygött, ahogy az már az életben is lenni szokott) innen indul be csak igazán… Minden kapcsolat küzdelmekkel jár – a párkapcsolat is arról szól, hogy nap, mint nap meg kell harcolni a másikért és azért, hogy a következő nap reggelén is mellette ébredhess fel. Emellett pedig járnod kell a magad útját is – egy szerelemnek nem rendelheted alá az életed, mert elveszel akkor magad is, és ezzel együtt az, amit a másik szeret benned. Ám az első szerelemnél ezt még nem tudhatod: az első szerelem csak azért van, hogy megtanítson arra, amit majd a következőnél tudnod kell, ahhoz, hogy megmaradjon. Ez az ugródeszka, de az élet talán legemlékezetesebb pillanata. Amit ebből és ettől tanulsz, azt sosem felejted el, az mindig el fog kísérni… Talán ez lehetne ennek a divatbemutatóba bugyolált történetnek a tanulsága. A színes, elegáns, egyedi és elbűvölő ruhák csak a látszat, a csomagolás: a felszín alatt valami sokkal több rejlik. Látszólag Yukarit is csak ez köti le, ám ez a világ az útkereső lány meghatározó élettapasztalatait szolgáltatja: munkát, lehetőséget kap modellként ő, aki eddig azt hitte, semmire sem jó, és valódi nővé válik George mellett. Az álarc végül azonban lehullik: a könnyednek ígérkező 12 részes kikapcsolódás és romantikázás helyett valami enyhén drámai, de mindenesetre elgondolkodtató dolgot kapunk. A hamupipőkei tündérmese felnőttmese lesz, az ember lánya pedig talán ráébred, hogy felesleges tovább várnia a fehér lovon érkező hercegre: az már egyszer itt járt, letépte és elvitte a maga egy szál rózsáját… És talán az is eszünkbe jut majd, hogy rózsaszín luftballon a mellkasban ide meg oda, felesleges tovább nézegetni Aludj csak, én álmodomokat, hiszen a mi életünk sem más, mint egy keserédes tündérmese.

– Köszönjük, Yazawa sensei, hogy hagytad, hogy a Múzsa Édeni Csókjával homlokon csókoljon!

paradise_kiss_08.jpg

paradise_kiss_02.jpg

paradise_kiss.jpg

A sci – fi jegyében

•április 4, 2007 • A sci – fi jegyében bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Újabban megnőtt az igényem arra, h sci -fit nézzek. Ez nyilván nem véletlen, hisz mostanság kell foglalkoznom a témával egyébként is: felvettem egy sci – fi speckollt angol szakon a kedvenc tanáromnál. Szóval minden hetemet bearanyozzák az űrhajók és utópiák. Talán ezért is választottam legutóbb a következő animet amolyan koradélutáni kikapcsolódásként: A Wind Named Amnesia. (Japán címekben egyelőre nem teljesen vagyok jó… Szégyen gyalázat, tudom, de igazából csak most kezdek majd – pár hónap múlva – a nyelvvel tanár segítségével ismerkedni.) Nem csalódtam benne: az volt, aminek ígérkezett: könnyú koradélutáni kikapcsolódás az ebéd mellett. Nem terhelte lelkem különösebben mélyenszántó üzenet, amely aztán a nap hátralévő részére gondolatokkal látott volna el. Nem estem hanyatt a grafikától se igazán – a zenétől meg aztán végképp nem. Most mit csináljak, az én szép érzékemet nagyon nem ejti rabul a ’80-as évek végi, ’90-es évek eleji grafika… Azt a fajta popzenét meg csak nagyon vázlatosan és a válogatásra nagyon nagy gondot fordítva vagyok hajlandó meghallgatni. Azért persze kibírtam ezeket a dolgokat – igazából még nem találkoztam olyan animevel, amit a grafika miatt ne bírtam volna végignézni… (Persze, tegyük hozzá: az Akaginak pl. még neki se futottam.) Nade ezután a pár mondatnyi szubjektív kitérő után egy kicsit a tartalomról: 1999-et írunk (az a szép múlt, így 2007-ből visszatekintve, hehe), a világ megváltozott. A Földön egy nap különös szél söpört végig, mely az embereket visszajuttatta a gyökerekhez: hirtelen ősemberek módjára kezdenek viselkedni. Ez pedig annak köszönhető, hogy az a bizonyos szél mintegy a legmodernebb agymosó technológiát is lekörözve törli az emberek emlékezetéből mindazokat a tapasztalatokat, mindazt a tudást, ami a modern kor vívmányaira, illetve a kommunikációra és a társadalmi szervezettségre utal. A városok, országok romokban állnak: repülőgépek zuhannak le, elszabadult gépek pusztítanak. Egy, csak egy legény maradt talpon a gáton (és van még emberi tudatánál), aki amolyan Utópiás Rambóként nyomul a terepjárójával, végig az Egyesült Államok leharcolt útjain. (No, igen… A jó öreg USA… Minden turpisság forrása – márha kísérletekről és “gonosz” tudósokról van szó -, és persze minden valamire való akció színtere – legalábbis a ’90-es évek varázsa szerint…) A belépő parádés: hősünk rögtön azzal kezdi, hogy egy elszabadult gépezet (Guardian) ellenében ragad fegyvert, megmentve ezzel állati – embertársait. (Artificial Intelligence rulz, ugyebár! – A kihagyhatatlan sci – fi klisé…) Ám a végső győzelmet a gép felett egy különös nőnek köszönheti, aki megsúgta neki, hova is kell pontosan célozni ahhoz, hogy a Guardian “kinyiffanjon”. Aztán jön csak a nagy csodálkozás Wataru (=Mr Rambo a Jövőben) részéről: “Jé, van még rajtam kívül más értelmes lény is a Földön!” …És így, egy útitárssal megspékelve halad tovább a keleti parttól a Nagy Alma felé autókázva. Közben megismerjük Wataru múltját (miért is tud ő még magáról és a világról?), ez az elembertelenedett világ is jobban kibontakozik elöttünk (azért valamiféle ősközösség, mint társadalmi berendezkedés, már felüti a fejét + be kell látnunk, valami halvány emlékképe azért még maradt a jó népnek a múltjával kapcsolatban), és azt is megtudjuk, hogy a modern technológia és a computerek akár még Messiások is lehetnek ilyen esetekre (nélkülük nem menekült volna meg a memóriatörlő szél elől az a további 2 ember, akikkel Wataruék még találkoznak). Az út során közben még egy fogadás is köttetik Wataru és a film elején oly segítőkész hölgyemény, alias Sophia között: Wataru biztos benne, hogy talál útitársat maga mellé, Sophia tagadja ezt. Igazi kis sci- fi – akció roadmovieval állunk szemben. Ami persze kellően amerikai (még a kötelező akciófilmes szexjelenet sem maradt ki), és talán ez a legnagyobb hibája számomra. Ha nem lett volna a rajzstílus, nem is érezném japánnak. Akár egy Stallone -, avagy Svájcinéger – film is lehetett volna még kedvenc izompacsirtáink hőskorából. De annak aztán első osztályú. Egyszóval: ha az ember könnyű esti mozira vágyik, fizessen be rá. Egy estére megéri egyszer az életben. És még a kereskedelmi csatornák reklámblokkja sem szakítják félbe pont akkor, amikor az igalom és az adrenalin már – már a csúcsra hág…

630526231401lzzzzzzz.jpeg