Mein Kampf mit der Shounen Fight

Életem első conján nagy érdeklődéssel figyeltem a cosplayeseket. A sokszínű jelmezes felvonulás teljesen elbűvölt – még szép, hogy a következő con alkalmával már én is részese akartam lenni. Csak egy valami zavart: a felvonulók felét nem ismertem fel. No, nem azért mert rossz lett volna a jelmezük. Az ok igen plátói volt: olyan animet választottak jelmezforrásnak, amihez nekem még nem volt szerencsém. Ám sokat nem kellett nyomoznom: egyik barátnőm húga rögtön felvilágosított, hogy a Naruto című animeről van szó… Akkor 5 percig érdekelt is a dolog, aztán megfeledkeztem róla. Egy évvel később pedig megint felkaptam a fejem, és úgy döntöttem, adok neki egy dobást. Végtére is ki ne lenne kíváncsi a főként tinédzser – körökben oly hatalmas népszerűségnek örvendő (megkockáztatom: legismertebb, legkedvencebb) sorozatra…

A kérdés tehát adott: ki kell derítenem, mi lehet ennek a nagyvolumenű rajongásnak a titka, az oka. Szerencsém van: egyik barátnőm éppen mostanában zúgott bele a sorozatba, nála bele tudok lesni. Aztán kezdeti lelkesedésem burjánzó szavarcskái elemi erővel és döbbenetes hirtelenséggel törnek le: MI VAN???!!! Ez a kérdés fogalmazódik meg bennem így, nyomtatott nagybetűkkel… Mert amit látok, az egy idegesítően vigyorgó (kedvem lenne acélbetétessel a képébe taposni) kiskölyök. Ő a főszereplő. Ő Naruto. Így már rögtön tudom, gondjaim lesznek nekem ezzel a műsorral… És ebben a kijelentésben nem is kell csalódnom. Az első rész lement, és semmi vászizdász. Nincs benne semmi, ami megfogná az embert. A kölyök vigyorgása az, ami egyes egyedül kísért (jóslat: a rémálom garantálva… :S ). De ne ítéljük el rögtön a dolgot, elvégre a nagy kedvencek némelyike is nehezen indult, ld. Paradise Kiss. Jön is a következő rész, és nem kell csalódnom – már ami a kötelező fanszervízelemeket illeti. Láthatunk itt tündi – bündi, rózsaszínloboncos kisleánykát, durci, ám a bishipotenciált magában hordozó fiúcskát (kár, hogy én azt már nem várom meg, hogy felnőjön a történetben), megvan a kötelező boy’s love klisé is (első csók – lelki dobhártyám már szakad is bele a fangörl – sikolyokba), és már az is rögtön egyértelművé válik, hogy mi várható: dráma, dráma, dráma. Megint csak az álatalam ebben a cikkben oly annyira kedvelt és sokat használt szóval kell kezdenem: KÁR, hogy nem az a jófajta dráőma, hanem csak tini szerelmi szappanopera várható… Legalábbis az első jelenetek ezt predesztinálják. Mint megtudom, lesz itt más egyéb is: a kis bishipalánta Sasuke kun majd szolgáltat a testvérdrámával. De persze ez nem változtat a fő vonalon: Sakura chan (a kis sakura pink tündérke) kb. 5 percenként igyekszik tudatosítani bennem, hogy az ő fejecskéjében bizony más gondolta nem igazán ébredezik azon kívül, hogy “Sasuke kunt, nekem, most!” Ám jó, legyen. Inkább ő legyen meg a kiscsajnak, mint a nyamvadt módon próbálkozó kis vigyori… Nade emelkedjünk túl ezen is: mert hohó, csodák csodája, ím egy szimpatikus szereplő! Kakashi sensei a láthatáron! Végre valaki, akinek remek és ötletes a dizájnja (najó, azért dícsérjük Sakurát is egy kicsit a megjelenéséhez illő névválasztás miatt…), és még szerethető – nevethető karakter is. De ahhoz, hogy egymaga elvigye hátán a sorozatot, kevés. Nekem legalábbis. Persze az alapvető probléma egészen nyilvánvalóan az, hogy én másra számítottam. Ha már shounen fight, legyen benne harc, ami van is, de azt kell mondjam, ez nem az az áldozatos, drámai típus, amit pedig én annyira szeretek. Ha elfelejtjük a Zabuzás részeket. Azok jelentik ugyanis a fényt a Naruto – éjszakában. Kár, hogy nem csupán belőlük áll a sorozat, és kár, hogy ott van még több, mint száz, semmitmondónak ígérkező rész. Azért mondom, hogy ígérkeznek, mert vannak ugyan, de nekem személyes tapasztalatom már biztosan nem fog fűződni hozzájuk. Ennyi elég volt, köszönöm szépen.

Azért azt még szeretném hozzáfűzni, hogy tökéletesen tisztában vagyok azzal, miért szereti az, aki szereti és én miért nem. A célközönség (mint azt már említettem) tinédzserekből áll. Az ő gondjaik, problémáik, mindennapjaik állnak a középpontban, a vérbeli harcos nindzsává (sajnos a Naruto – zsargonnal nem vagyok tisztában, gomen) érés útján haladva. Annak, aki azonosulni tud ezzel, aki maga is átéli ezeket a dolgokat a saját kis életében, vagy annak, aki megmarad valahol a lelke mélyén örök gyereknek, mindez szép, kedves, aranyos és bájos. A bunyókkal együtt. Én még csak a gyerekeket sem igazán szeretem: nem értek hozzájuk, nem tudok velük mit kezdeni. Ahogy a Narutoval sem. Meghagyom annak, akinek asztala az ilyen, én pedig harcolok tovább a Bleachcsel. Szintén shounen fight, és már egészen nekem való. Talán mert nincs benne tini szerelmi dráma (najó, Inoue ott van, de azt a pár hüpp – hüppöt és titokban elrebegett “Ichigo”t megbocsátjuk neki), talán mert ezek a gimnazisták már szinte felnőttek (vagy legalábbis annak néznek ki). De az is lehet, hogy csupán csak Zaraki Kenpachi shinigami taicho pszichopata vámpírvigyora csábított el ennyire… Nem tudom, de nem is érdekes. Mert ez már egy más történet, melynek elbeszélésére más alkalommal kerül sor… Az én harcom a Narutoval pedig bevégeztetett.

~ Szerző: alexrogue - május 8, 2007.